James/Cal (Glue) fic; mély érzések és szerelmes hányódások ötvözete. ♫
Pánik.
Rettegés. Kibaszott egy őrület. Ha pucér seggel belecsattansz egy
gabonaraktárba, a várható érzések a felsoroltak lesznek. Aztán megragadják a
kezed, a felszínre cibálnak, kapsz levegőt, hallasz, látsz, érzed, hogy az
ujjai a tiéd köré csavarodnak, látod a mosolyt, amit pedig nem osztogat ám, és
tudod, hogy megérte. Még ha hat hónapig búza is baszogat ülés közben.
Aztán
persze, amikor tovább élesednek az érzékek, kiszúrod a többieket, velük együtt
pedig azt is, hogy csupasz és merev farokkal meredsz egy tizennégy éves
kisrácra. Aki röhög bele az arcodba.
A
drogtól hasogat a fejem. Mi is volt az. Amfetamin, és még, ahogy a díler gyerek
mondta, „bónusz huncutság a kétéves hűségedért”. A hatás: nem látom a kezeimet,
biztos vagyok benne, hogy legalább egy erszényes állat rejtegeti magát a
gabonaszemek között, és az említett fejfájás. Bónusz gyanánt. Baszd meg.
-
James, nekem nincs sok kérdésem: de miért a pénisz?
Nők.
Annie.
-
Azt mondtátok, királyabb ruha nélkül!
Poszttraumás
stressz. Vajon mi vett rá, hogy onnan (tároló
teteje) leugorjak ide (gabona)? Inkább
ki.
Valami
bántja. Nevetgél a többiekkel, de nincs formában, a láncát piszkálgatja,
teljesen szét van esve.
-
Kiskorúaknak engedélyezett a drogfogyasztás? – kérdésmagyarázat: inkább csapd
szét magad, mint bántson valami. Szívecske.
-
Neked tudnod kéne – nyíltan flörtöl.
Basszus.
-
Minden rendben? – halkabbra veszem.
-
Mi ne lenne rendben, pucér srác? Kijössz még este?
Annyira
megjátssza magát, hogy ennyi erővel meg is csókolhatna. Azon kevésbé lennék
meglepve.
-
Feszültnek tűnsz.
-
James baszd meg, nem tartozom neked elszámolással – sziszeg. Rám. – Nem vagy a
bátyám. Jól szórakoztunk együtt, ennyi.
-
Mi van?
-
Figyelj, inkább most ne dumáljunk. Felesleges ennyit lelkizni.
Felugrik,
megszédül, nekidől a falnak.
-
Cal…!
-
Tina! Te jössz! Felkísérlek! Jössz este?
Tina
válaszol valamit.
-
Kérdeztem a péniszes gyereket is, de nem akar.
Visszanéz
rám, és el vagyok küldve. Mi történik.
*
Másnap:
hol a zoknim, hol vagyok, anya, hogy állíthattad FÉL HATRA az órát, amikor speedet
vacsoráztam és az, akit szeretek, nem szeret, de legalább „jót szórakoztunk”?
Morgáshangú hajnal, unalmas, monoton, szar reggel. Elveszett a karika a
zsebemből.
Traktor.
Meghalt.
*
Előttem
rohan, majd’ orra esik. Úgy sikítozik, mint valami kisgyerek, amikor beérem,
mert neki kell ám odaérni az első fához, és a képen majd megjelöljük, hogy
#versenyszellem.
Azért
nincs rajtunk ruha, mert a nyár az meleggel jár. Nem másért. Hagyni kell, hadd
szaladjon, utána mindig köhög meg liheg, de kifutja magából a problémáit, neked
meg amúgy is jól esik nézni (van rajta mit).
Aztán
csak megáll, és leveti magát a fűbe, hullámzik az egész kis teste, szinte
fulladozik, de csupa végtelen, slampos mosoly.
Forró
a bőre, ahogy hozzáérek, aztán hosszú félórákkal később ellangyosul.
A
cigifüst kanyarogva száll ki a szájából. Nagyon érdekes.
-
Mit nézel ennyire, te? – nevet. Cuki.
-
Mrghp.
-
Értem.
Tiszta
pucér, és el van havazva fontos feladatokkal. Például, hogy esztétikusan fonjon
össze fűszálakat.
-
Karkötő!
Olyan,
mint egy csatát nyert lord, ahogy az ég felé szegezi a karkötőt. Ami inkább
gyűrű, de már nem sokáig, mert kiáll belőle pár fontosabb darab.
Felpattan.
-
James Warwick! Hozzám jössz férjül?
Kicsit
el kell gondolkodni, mert színház az egész világ.
-
Aha.
-
Hát ez csodálatos! A nászéjszaka, vegyük úgy, hogy most volt. Kicsit ki van
merülve a nagyfiú.
Felhúzza
a gyűrűsujjamra a karikát.
-
Nem vagyok kimerülve. – komolyan csábít a gondolat, hogy kacsintsak is egyet.
Inkább majd máskor.
-
Haha! Ne aggódjon, Mr. James Bray – vagy szeretnéd megtartani a neved? Majd
megbeszéljük. –, szóval a mézeshetek alatt lesz még bőven lehetősége, hogy
megrontson a kukoricásban.
-
Házasság után már nem számít megrontásnak.
-
Eddig sem számított. – bújik. – De amiről reggel beszéltünk. Azt nem csak úgy
mondtam.
-
Cal, még nem vehetsz el, nem vagy nagykorú.
-
Nem az! Amúgy te sem. De tudod. A másik. Eljönnél velem? – csillog a szeme.
Reménykedik.
- Nem
tudnál itt hagyni mindenkit.
Felül
és kihúzza magát.
-
Én komolyan gondoltam. És nem érdekelnek a többiek.
-
Akkor ki érdekel?
-
Te.
A
pulzusomtól alig hallom.
-
James. Szeretlek.
Sötét
foltok úsznak a szemem előtt.
-
Én is. Én is szeretlek.
Úgy
mosolyog, mintha jelentene neki valamit. Ahogy előre dől, a nyaklánca a
mellkasomra simul.
-
Akkor tényleg megcsináljuk? Elszökünk?
-
Pénzt kell szereznünk, Cal.
-
Megoldjuk. Jó? Lesz pénz. Te dolgozol, én meg a hónap végére összeszedek
valamennyit.
-
Hé, hé, nyugi! Nem sietünk sehova. És nem csak útiköltségre és pizzára kell
majd.
-
Ha annyira sok nem is gyűlik össze, elalszunk valami parkban is! Nyár van,
meleg van, a homleszek meg majd megszoknak.
Indulatból
beszél. Szinte félelmetes, mennyire e akar tűnni.
-
…És volt már olyan, hogy pisztácián éltem három napig! Elviselhető. Olajos mag,
van benne szénhidrát, és a héjával lehet fűteni. Fürdeni lehet valami tóban,
meg nekem amúgy jó vagy büdösen is, teljesen mindegy, és inni pedig…
-
Cal! Elmegyünk. Megígérem. El fogunk szökni. De akkor, amikor lesz pénz
albérletre, lesz pénz kajára, lesz pénz gázra, vízre, áramra.
Azt
hiszi, elutasítom.
Csendben
kavicsokat piszkál a lábával.
Feláll.
(Nem úgy, ahogy szeretném)
-
Haza kell mennem.
-
Cal…
Lehajol,
megcsókol. Begombolom az ingét.
-
Mikor találkozunk? – elcsesztem.
-
Dolgoznom kell. Neked is.
Nem
tudtam, hogy van munkája.
*
-
Te vagy a legesleges, de legeslegeslegjobb haverom, Jimjams, te szerezed…
Szerzed a legjobb cuccot, te vagy, aki mindig ott van, ha szükségem van egy
barátra, és akkor mindig adsz – csuklás – cuccot és te vaggyaő… mindenki
szeret!
Próbálok
hálás lenni Robnak. Felelevenítem a fontos pillanatainkat, a sok röhögést, a
támogató vállba veregetéseket. Elém tartotta a kukáját, hogy belehányhassak. És
most elrabolt, és szervezett nekem egy szülinapi bulit, mert be akar vezetni a
felnőttek világába.
Szinte
énekelteti a tömeget.
-
Megígérem nektek, barátaim, hogy együtt átvészelünk mindent! Mindent! Mert
ÖSSZETARTOZUNK!
Baszki.
Olyan,
mintha valami irreális, bizarr, fekete-fehér képben ébredtem volna fel. Olyasmi
címe lenne, hogy az oldalára borult hajó
legénysége, vagy hasonló. Ha tényleg elraboltak volna, még akkor is
boldogabb lennék, mert tényleg, minden sejtemmel, az összes kicseszett
gondolatommal meg akarok halni.
-
James! – kést. REVOLVERT. – Mit
sápadsz itt? Ez a te bulid! Téged éltet a sok drogos!
Csak
a nővéremet. Csak őt ne.
Válaszolni
kell valamit, bunkóra sikerült, megsértődött.
Este
Cal lakókocsija úgy lángol, hogy szívesen benne maradnék.
*
-
Egyáltalán hová mész? – szúr az oldalam.
-
Mutatni akarok valamit!
Kitartóan
kapaszkodik fel a domboldalon, csak még az ég tudja, meddig.
-
Cal…
-
Kitartás, barátom, kitartás, és töretlen bizalom! – lihegi hátra.
Köszi.
Eltelik
tíz perc, tizenöt, töretlen mászással.
-
Áhá!
-
Itt vagyunk?!
-
Nem, de innen már látom a helyet, ahová megyünk. Nos, itt ez a bitang
kibírhatatlan emelkedő, aztán leereszkedünk a völgybe, ott átkelünk a folyón,
beköszönünk az elfeknek… Nézz már balra, hülye, itt vagyunk!
Szélmalmok.
-
Hú.
-
Ez őszinte volt, méltányolom ám!
-
Nem, úgy értem, hú, hű, milyen szép, Cal, köszi, hogy hegytetőn is láthatok
szélmalmot, nem csak a kertünkben.
-
Ne ironizálj, fordulj meg!
Van
az, amikor annyira elég mindenből, és annyira fáj az oldalad, nem kapsz
levegőt, meg kicsit méltánytalannak is érzed, hogy megmászatják veled
gyermekkorod tájait napsütésben, hogy
kell némi idő, hogy megszokd a környezeted. Erre itt nincs idő. Az egész táj
olyan ragyogóan, fényesen, zölden terül el alattunk, mindennel, amit közelről
ismerek, de felülről csak része a mindent beborító, isteni tervnek, és hirtelen
hálás voltam, hogy megkínzott, hogy nem adott a vizéből, hogy másfél óra alatt
tettünk meg egy négy órás távot, és tudom, ha most nem csókolom meg, akkor soha
nem lesz alkalom. Ennél jobb alkalom legalábbis nem a közeljövőben. Maximum
bedaráltat a szélmalommal.
Ránézek.
Nagyon közel van, és mosolyogva figyeli az arcom. Romi.
Nem
láttam soha szépnek, vagy különösen megkapónak. Olyan volt, amilyen, és nem is
akart másnak tűnni, ez volt benne varázslatos. A hajába beleragadt egy bogár.
Szuggerálom.
-
Ki is szeded? – nem bírom.
Ahogy
lassan a hajába fúrom az ujjaim (a bogár ettől elrepült), hirtelen nem érzem
azt, hogy bárhová is mennem kell. Hogy nincs kocsim, nincs pénzem, nincsenek
papírjaim, nem vagyok szép, hogy szar itt, hogy sosem leszek senki. Ragyog az
egész lelke, és ez jobban vonz, mint London. Lenéz az ajkamra. Vissza a
szemembe. A pillantásából ki tudom olvasni, hogy ma nem fog bedaráltatni a
szélmalommal.
A
csókja finom. Hirtelen szégyellem magam azok miatt a lányok miatt, akiken
csókolózni kísérleteztem, mert tudom, hogy
Cal érintésére senki a világon nem lett volna képes felkészíteni. Ebben a
pillanatban összedőlt az életem, és felépült egy új. Nem kellenek a régi célok,
a régi emberek, nem tudom, hogy egy napja mit akartam, csak azt tudom, amire
most vágyok: én meg akarok adni a világon mindent Caleb Bray-nek.
*
Egészen
addig nem jöttem rá, hogy elbuktam, amíg nem hallottam koppanni a koporsóján a
földet Eli kezéből. Hirtelen tudtam, hogy nincs se közös, se semmilyen más
jövő, nem lesz szökés, nem lesz vágy, se veszekedés meztelenül, nem lesz Cal. A többiek szétszélednek, vagy ha nem, feleslegessé válok, furává, idegenné. Egy past!James-szé, amilyen azelőtt voltam. Amilyen előtte voltam. Nem tudtam megmenteni és nem tudtam biztosítani neki semmit. Nem lett új környék, nem lett ház, ahol biztonságban élhet, nem lett boldog. Semmit sem tettem érte, és semmiben sem változtatott a helyzetén a tény, hogy vagyok neki.
Elbuktam, cserben hagytam, és meg
akarok halni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése