Nohát. Megint vers. zenéje van.
Puha
virágillatban fekszem érdes takaró alatt.
Sötét van,
csend, édes, hulla-csend itt, az ismeretlen
kezdet-világ
peremén. Az eszemet befedi ez az alattomos,
érthetetlen
béke, eltűnt a világ, a mámor, az ismert,
amíg itt
feküdtem lenn a mélyben, mozdulatlanná takarva.
Fáj a fejem.
Elmémet száz múlt-csillaghullás ragyogása
nyomja, éget a remény,
de taszít a felszín, testem majd kihantolja,
úgyis tudom.
Nincs már susogása a ruhámnak, nincs már, ami fénylik
a szememben,
hacsak nem a látott, vágyott, majdnem-emlék töredékei
egy élhetetlen
Csodaországról. Miközben beteg vagyok, rothadok,
kacag az élő
irónia a steril arcokból. Nem vágja már a bőröm a törött
tükör üvegje,
életlen borotvapenge – kisolló, csontjaimon nyikorog a bűz,
kacag a szám,
csavarodnak a véres fogak, de sok telt már el a befejezett jelenből,
és jössz, hogy
tudasd, te megmondtad. Maradj. Ess belém, ess el, van még hely
egy másik szűk
koporsóban, mellettem-mélyen, hogy ne adj nekem más jövőt.
Emelj ki a
fürdőkádból, megfullaszt az öt liter
vér.
Az utolsó szó sálálálá~ *megy ő is megfulladni énekelgetve sálálálá és berugdossa a saját verseit a szőnyeg alá*
VálaszTörlésAz a stílus, amiben te írsz, na az az, amire én ujjal mutogatok, hogy Ez, ez a vers, emberek, ez!, gondolatok kusza hálója, amiket a rím tart össze, gondolatok, amik csak ebben a gyönyörű pókhálóban láthatóak tisztán, kifejezések amik a harmatcseppekben megtörő fényben nyerek igazán értelmet. Ez olyan dolog, amit prózában nem lehet úgy Isten igazából megtenni.
Remélem a hadoválásomból lejött, mennyire de nagyon imádtam.
Ihlet csókolja a drága kezeidet *vérvörös és halott sápadt rózsaszirmokkal halmoz el*
Ó, te édes málnaszörppel locsolgatott rizsfelfújt, annyira nagyon örülök neked :) Köszönöm, hogy időt fordítottál rá, és kérlek ne rugdosd azokat a csodálatos verseidet sehová, mert I'll be the one who grip them tight and raise them under the carpet.
Törlés