Annyira nem is vers. Fene tudja.
Fekszik. A
mellkasa fel és le, és le, mielőtt fel,
és táncol a
remegő szív a szegycsont mögött.
Pergő könnyek
zubognak a zárt szemek sötétjében
kacag a
fájdalom, gurul és nevet belül a vörös-
fehér tekintet
sajgó rejtekén.
Apró a test, meggyilkolható,
lágy, eleven, gyönyörű anyag,
és a fiú karja
összezárul az élet porhüvelye körül.
Danse macabre,
somolyog a Halál, és élettelen, fekete
sarkaival kicsit
a sápadt húsba bök. Nem lehet, mondja a hús,
várom a
szerelmemet. Kuncog a Halál, ő ugyan ráér, és
virágokat tűz
halványkék fonatjaiba.
Telik, telik,
folyik, múlik, a fiú gyenge már, de vár még ő
rendületlen, a
vadnyugat alkonyán. Száguld valahol a
szép lovag,
nyeszlett szamárháton, palástjába reményt szőtt,
szerelmet a
Halál. Fél kézzel kapaszkodik a szakadozó nyeregbe,
másik keze
belemarkol a hangtalan szívekbe. Szemében
az ígéret, a
múlt maradéka, azt húzza ki tövestül
a megkövült,
érzéketlen Élet.
Padlóra csöppen
pár csepp vér. A fertőtlenítő kimarja a vöröset.
Fekete kén marad
helyette, s a fiú a padlóra lép. Jó már?
Kérdi a Halál.
Még nem. Sóhajt ő. Türelmetlenek már kint,
a mindenki, aki fontos, és felsorakozik a
neves gyógyító-gárda
hóhérosztagának
java. Sehol senki.
Lassan telik az
éj és halkul a lélegzet. Ketten vannak, a lélek és a Halál,
a fuldokló
csöndben, a fakó szobában. A fiú csak egy gondolat már.
Rezzen a fekete
fátyol, s feláll a rettegett, az ágy fölé, és valaki más
helyére simítja
jeges tenyerét. Nem mosolyog, nem szól, mindegyik arca
valaki más szemével nézi a kínok karmának hegeit,
a rázkódó, gyenge
embert. Lépések.
A tornacipő
sajátosan csikorog a padlón. A fiú kinyitja galaxis-szemét,
és mosolyog,
ahogy az érkező megbotlik. Az ajtó mellett ott lapul
pár papucs a
hamuban. Érkező leül, leveti a tornacipőt, és felölti azt;
nyílik az ajtó,
és bejön Ő, lassan és macsósan, a tekintete puszta gyönyör.
Halál,
elmehetsz, mondja, és említett somolyog, feláll, a kijárathoz lép
bántó tűsarkain,
majd vissza-visszanéz párszor. Kék haja algaszínű, iszapos
tenger egy
valótlan örvényben.
A lovag áll, és
nézi a fiút. Whisky-szín szeme gyakorlatias alkonyat,
beragyog,
táplál, felemel, és kérdi a másik, nem ülsz le? Nem,
mondja ő, és
mellé fekszik. Szaporán lüktet a fáradt szív, tövisei nélkül,
és gyorsan zubog
a fakó vér át ereken, át az agyon. Siettél, mondja a fiú,
bátor, nagyszerű
hangon, igen, válaszol, és összefonja a megmaradt
ujjaikat.
Hajnaltájt
üresen áll az ágy; betege mellette fekszik, gondtalan,
fényes lelke az
égnek meredve. Micsoda csapás, töpreng a kamara,
hogy ily’
fiatalon, s hogy hogyan! Kiesett az ágyból, csóválja a fejét
mindenki aki fontos. Az ő
állapotában… Most az menny az állapota.
És a lovag, a
bukott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése