Alliteráció

Volt itt egy csöppnyi szünet, de kezdek visszatérni! Vers lesz, azt hiszem.

Alliteráció

Sápadt szemek, fénytelen lélek

süt a nap, belül mégis félek

ha csattannak a padlón az ismeretlen léptek

és csókos ajkán tapad a bú -

elapad a szavad, élednek a gének,

- mégsem szánnak ők, az évek, az évek.

Szeplőtlen arc, megfogant valami

új és más, és ragyogás, amint

nyikorog a kertkapu, és számít a hang,

a ritmus, az ütem – de az utca pang,

pedig már van kedvenc lépcsőfokom.

Nem volt eleje. És írhatnék ódát, hogy

egyszer igen, volt egy Ő, aki nem Az,

csak egy másik, szerintem, egy sármos gizgaz.

Lappang a hold, sunyin, míg el nem fogy,

sétálunk a temető mentén, és

Mi és?

A Halál rokona somolyog és nevet,

mert Észak Lédáról mesél és szeretnék

valamit. Tudni róla sokat, többet, eleget,

hallani minden nap, mit látott, utált, evett,

és érezni mindent, amit lehet, ha lehet.

Ha nem, megvárom az éjjelt, és lenézek

egészen a lépcső alá, és engedem, hogy

vigyenek. A sötétbe. Darabokra darabolva.

A sötétbe, sötétebbre, le, le, le.