2015/08/25

They called you the glue

James/Cal (Glue) fic; mély érzések és szerelmes hányódások ötvözete. 


Pánik. Rettegés. Kibaszott egy őrület. Ha pucér seggel belecsattansz egy gabonaraktárba, a várható érzések a felsoroltak lesznek. Aztán megragadják a kezed, a felszínre cibálnak, kapsz levegőt, hallasz, látsz, érzed, hogy az ujjai a tiéd köré csavarodnak, látod a mosolyt, amit pedig nem osztogat ám, és tudod, hogy megérte. Még ha hat hónapig búza is baszogat ülés közben.
Aztán persze, amikor tovább élesednek az érzékek, kiszúrod a többieket, velük együtt pedig azt is, hogy csupasz és merev farokkal meredsz egy tizennégy éves kisrácra. Aki röhög bele az arcodba.
A drogtól hasogat a fejem. Mi is volt az. Amfetamin, és még, ahogy a díler gyerek mondta, „bónusz huncutság a kétéves hűségedért”. A hatás: nem látom a kezeimet, biztos vagyok benne, hogy legalább egy erszényes állat rejtegeti magát a gabonaszemek között, és az említett fejfájás. Bónusz gyanánt. Baszd meg.
- James, nekem nincs sok kérdésem: de miért a pénisz?
Nők. Annie.
- Azt mondtátok, királyabb ruha nélkül!
Poszttraumás stressz. Vajon mi vett rá, hogy onnan (tároló teteje) leugorjak ide (gabona)? Inkább ki.
Valami bántja. Nevetgél a többiekkel, de nincs formában, a láncát piszkálgatja, teljesen szét van esve.
- Kiskorúaknak engedélyezett a drogfogyasztás? – kérdésmagyarázat: inkább csapd szét magad, mint bántson valami. Szívecske.
- Neked tudnod kéne – nyíltan flörtöl.
Basszus.
- Minden rendben? – halkabbra veszem.
- Mi ne lenne rendben, pucér srác? Kijössz még este?
Annyira megjátssza magát, hogy ennyi erővel meg is csókolhatna. Azon kevésbé lennék meglepve.
- Feszültnek tűnsz.
- James baszd meg, nem tartozom neked elszámolással – sziszeg. Rám. – Nem vagy a bátyám. Jól szórakoztunk együtt, ennyi.
- Mi van?
- Figyelj, inkább most ne dumáljunk. Felesleges ennyit lelkizni.
Felugrik, megszédül, nekidől a falnak.
- Cal…!
- Tina! Te jössz! Felkísérlek! Jössz este?
Tina válaszol valamit.
- Kérdeztem a péniszes gyereket is, de nem akar.
Visszanéz rám, és el vagyok küldve. Mi történik.

*
Másnap: hol a zoknim, hol vagyok, anya, hogy állíthattad FÉL HATRA az órát, amikor speedet vacsoráztam és az, akit szeretek, nem szeret, de legalább „jót szórakoztunk”? Morgáshangú hajnal, unalmas, monoton, szar reggel. Elveszett a karika a zsebemből.
Traktor.
Meghalt. 

*
Előttem rohan, majd’ orra esik. Úgy sikítozik, mint valami kisgyerek, amikor beérem, mert neki kell ám odaérni az első fához, és a képen majd megjelöljük, hogy #versenyszellem.
Azért nincs rajtunk ruha, mert a nyár az meleggel jár. Nem másért. Hagyni kell, hadd szaladjon, utána mindig köhög meg liheg, de kifutja magából a problémáit, neked meg amúgy is jól esik nézni (van rajta mit).
Aztán csak megáll, és leveti magát a fűbe, hullámzik az egész kis teste, szinte fulladozik, de csupa végtelen, slampos mosoly.
Forró a bőre, ahogy hozzáérek, aztán hosszú félórákkal később ellangyosul.
A cigifüst kanyarogva száll ki a szájából. Nagyon érdekes.
- Mit nézel ennyire, te? – nevet. Cuki.
- Mrghp.
- Értem.
Tiszta pucér, és el van havazva fontos feladatokkal. Például, hogy esztétikusan fonjon össze fűszálakat.
- Karkötő!
Olyan, mint egy csatát nyert lord, ahogy az ég felé szegezi a karkötőt. Ami inkább gyűrű, de már nem sokáig, mert kiáll belőle pár fontosabb darab.
Felpattan.
- James Warwick! Hozzám jössz férjül?
Kicsit el kell gondolkodni, mert színház az egész világ.
- Aha.
- Hát ez csodálatos! A nászéjszaka, vegyük úgy, hogy most volt. Kicsit ki van merülve a nagyfiú.
Felhúzza a gyűrűsujjamra a karikát.
- Nem vagyok kimerülve. – komolyan csábít a gondolat, hogy kacsintsak is egyet. Inkább majd máskor.
- Haha! Ne aggódjon, Mr. James Bray – vagy szeretnéd megtartani a neved? Majd megbeszéljük. –, szóval a mézeshetek alatt lesz még bőven lehetősége, hogy megrontson a kukoricásban.
- Házasság után már nem számít megrontásnak.
- Eddig sem számított. – bújik. – De amiről reggel beszéltünk. Azt nem csak úgy mondtam.
- Cal, még nem vehetsz el, nem vagy nagykorú.
- Nem az! Amúgy te sem. De tudod. A másik. Eljönnél velem? – csillog a szeme. Reménykedik.
- Nem tudnál itt hagyni mindenkit.
Felül és kihúzza magát.
- Én komolyan gondoltam. És nem érdekelnek a többiek.
- Akkor ki érdekel?
- Te.
A pulzusomtól alig hallom.
- James. Szeretlek.
Sötét foltok úsznak a szemem előtt.
- Én is. Én is szeretlek.
Úgy mosolyog, mintha jelentene neki valamit. Ahogy előre dől, a nyaklánca a mellkasomra simul.
- Akkor tényleg megcsináljuk? Elszökünk?
- Pénzt kell szereznünk, Cal.
- Megoldjuk. Jó? Lesz pénz. Te dolgozol, én meg a hónap végére összeszedek valamennyit.
- Hé, hé, nyugi! Nem sietünk sehova. És nem csak útiköltségre és pizzára kell majd.
- Ha annyira sok nem is gyűlik össze, elalszunk valami parkban is! Nyár van, meleg van, a homleszek meg majd megszoknak.
Indulatból beszél. Szinte félelmetes, mennyire e akar tűnni.
- …És volt már olyan, hogy pisztácián éltem három napig! Elviselhető. Olajos mag, van benne szénhidrát, és a héjával lehet fűteni. Fürdeni lehet valami tóban, meg nekem amúgy jó vagy büdösen is, teljesen mindegy, és inni pedig…
- Cal! Elmegyünk. Megígérem. El fogunk szökni. De akkor, amikor lesz pénz albérletre, lesz pénz kajára, lesz pénz gázra, vízre, áramra.
Azt hiszi, elutasítom.
Csendben kavicsokat piszkál a lábával.
Feláll. (Nem úgy, ahogy szeretném)
- Haza kell mennem.
- Cal…
Lehajol, megcsókol. Begombolom az ingét.
- Mikor találkozunk? – elcsesztem.
- Dolgoznom kell. Neked is.
Nem tudtam, hogy van munkája.

*
- Te vagy a legesleges, de legeslegeslegjobb haverom, Jimjams, te szerezed… Szerzed a legjobb cuccot, te vagy, aki mindig ott van, ha szükségem van egy barátra, és akkor mindig adsz – csuklás – cuccot és te vaggyaő… mindenki szeret!
Próbálok hálás lenni Robnak. Felelevenítem a fontos pillanatainkat, a sok röhögést, a támogató vállba veregetéseket. Elém tartotta a kukáját, hogy belehányhassak. És most elrabolt, és szervezett nekem egy szülinapi bulit, mert be akar vezetni a felnőttek világába.
Szinte énekelteti a tömeget.
- Megígérem nektek, barátaim, hogy együtt átvészelünk mindent! Mindent! Mert ÖSSZETARTOZUNK!
Baszki.
Olyan, mintha valami irreális, bizarr, fekete-fehér képben ébredtem volna fel. Olyasmi címe lenne, hogy az oldalára borult hajó legénysége, vagy hasonló. Ha tényleg elraboltak volna, még akkor is boldogabb lennék, mert tényleg, minden sejtemmel, az összes kicseszett gondolatommal meg akarok halni.
- James! – kést. REVOLVERT. – Mit sápadsz itt? Ez a te bulid! Téged éltet a sok drogos!
Csak a nővéremet. Csak őt ne.
Válaszolni kell valamit, bunkóra sikerült, megsértődött.
Este Cal lakókocsija úgy lángol, hogy szívesen benne maradnék.

*
- Egyáltalán hová mész? – szúr az oldalam.
- Mutatni akarok valamit!
Kitartóan kapaszkodik fel a domboldalon, csak még az ég tudja, meddig.
- Cal…
- Kitartás, barátom, kitartás, és töretlen bizalom! – lihegi hátra.
Köszi.
Eltelik tíz perc, tizenöt, töretlen mászással.
- Áhá!
- Itt vagyunk?!
- Nem, de innen már látom a helyet, ahová megyünk. Nos, itt ez a bitang kibírhatatlan emelkedő, aztán leereszkedünk a völgybe, ott átkelünk a folyón, beköszönünk az elfeknek… Nézz már balra, hülye, itt vagyunk!
Szélmalmok.
- Hú.
- Ez őszinte volt, méltányolom ám!
- Nem, úgy értem, hú, hű, milyen szép, Cal, köszi, hogy hegytetőn is láthatok szélmalmot, nem csak a kertünkben.
- Ne ironizálj, fordulj meg!
Van az, amikor annyira elég mindenből, és annyira fáj az oldalad, nem kapsz levegőt, meg kicsit méltánytalannak is érzed, hogy megmászatják veled gyermekkorod tájait napsütésben, hogy kell némi idő, hogy megszokd a környezeted. Erre itt nincs idő. Az egész táj olyan ragyogóan, fényesen, zölden terül el alattunk, mindennel, amit közelről ismerek, de felülről csak része a mindent beborító, isteni tervnek, és hirtelen hálás voltam, hogy megkínzott, hogy nem adott a vizéből, hogy másfél óra alatt tettünk meg egy négy órás távot, és tudom, ha most nem csókolom meg, akkor soha nem lesz alkalom. Ennél jobb alkalom legalábbis nem a közeljövőben. Maximum bedaráltat a szélmalommal.
Ránézek. Nagyon közel van, és mosolyogva figyeli az arcom. Romi.
Nem láttam soha szépnek, vagy különösen megkapónak. Olyan volt, amilyen, és nem is akart másnak tűnni, ez volt benne varázslatos. A hajába beleragadt egy bogár. Szuggerálom.
- Ki is szeded? – nem bírom.
Ahogy lassan a hajába fúrom az ujjaim (a bogár ettől elrepült), hirtelen nem érzem azt, hogy bárhová is mennem kell. Hogy nincs kocsim, nincs pénzem, nincsenek papírjaim, nem vagyok szép, hogy szar itt, hogy sosem leszek senki. Ragyog az egész lelke, és ez jobban vonz, mint London. Lenéz az ajkamra. Vissza a szemembe. A pillantásából ki tudom olvasni, hogy ma nem fog bedaráltatni a szélmalommal.
A csókja finom. Hirtelen szégyellem magam azok miatt a lányok miatt, akiken csókolózni kísérleteztem, mert tudom, hogy Cal érintésére senki a világon nem lett volna képes felkészíteni. Ebben a pillanatban összedőlt az életem, és felépült egy új. Nem kellenek a régi célok, a régi emberek, nem tudom, hogy egy napja mit akartam, csak azt tudom, amire most vágyok: én meg akarok adni a világon mindent Caleb Bray-nek.

*
Egészen addig nem jöttem rá, hogy elbuktam, amíg nem hallottam koppanni a koporsóján a földet Eli kezéből. Hirtelen tudtam, hogy nincs se közös, se semmilyen más jövő, nem lesz szökés, nem lesz vágy, se veszekedés meztelenül, nem lesz Cal. A többiek szétszélednek, vagy ha nem, feleslegessé válok, furává, idegenné. Egy past!James-szé, amilyen azelőtt voltam. Amilyen előtte voltam. Nem tudtam megmenteni és nem tudtam biztosítani neki semmit. Nem lett új környék, nem lett ház, ahol biztonságban élhet, nem lett boldog. Semmit sem tettem érte, és semmiben sem változtatott a helyzetén a tény, hogy vagyok neki. 

Elbuktam, cserben hagytam, és meg akarok halni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése